Papi

6 éve hagyott itt minket az édesapám, de nincs nap, hogy ne gondolnék rá. Biztos igaz az, hogy észrevétlen átvesszük annak a szokásait, gesztusait, mondását, stb. akit nagyon szerettünk. Tudat alatt biztosan az működik bennünk, hogy úgy szeretnénk újra hallani, ahogy mondta. Ezzel is szeretnénk életben tartani…

Néha észreveszem magamon, hogy ugyanazokat a fordulatokat használom, amiket ő régen. Kisgyermekkoromban a nagypapám gyakran vitt sétálni a temetőbe. A temető számomra egy rémületes hely volt, mert én a halottakat csak élőnek tudtam elképzelni. Ezért nem értettem, hogy a nénikék kis kapával, hogyan tudnak ott „kertészkedni”, amikor ott emberek vannak a föld alatt? Sokszor annyira fáj, hogy nem ölelhetem meg! Már nem mondhatom el neki, mennyire szeretem! Máskor meg azt gondolom, hogy hiszen tudja! Hiszen itt van velem egyfolytában! A halál csak a testé… Minden, amit képviselt, belém ivódott. Az emberszeretete, a segíteni akarás, az emberek tisztelete, az alázat. Szerencsés vagyok, hogy tőle tanulhattam! Sokszor vitatkoztunk, hamar mérges lett, és én is odamondogattam neki, mert nagyon hasonló volt a vérmérsékletünk. Sokszor kategorikusan elutasította, amivel én foglalkoztam, vagy kinyilvánította, hogy ez vagy az hülyeség. Aztán utólag értettem meg, hogy azért volt ez, mert ő egy teljesen más képzést kapott még az orvosi egyetemen, és ennek jegyében élte a pályáját mindvégig, ugyanakkor ösztönösen jól kezelte az emberi pszichét, (aminek a fontosságát nem ismerte el.) Nagyon szerették a betegei! Nekünk néha nehezebb volt szeretni, hirtelen haragja miatt, de az nagyon jó volt, hogy sosem volt haragtartó. Ó, hogy örülnék, ha most itt zsörtölődne valamin!

 

Utoljára frissítve:vasárnap, 04 január 2015 13:57
Egervári Lilla

Pszichopedagógus, művészet- és szocioterapeuta, Peter Hess© hangmasszőr.
Ennek a honlapnak a tulajdonosa.

Tovább a kategóriában: « Hangyás vagyok Bizalmi elv »

Új hozzászólás

A csillaggal (*) jelölt mezők kitöltése kötelező. A HTML kódok használata nem engedélyezett.