Tűnődések

Találtam egy verset. Nagyon megfogott, mert olyan, mint egy ars-poetica. Lehetne egy gyógypedagógus ars-poetica, vagy akár az enyém. Olvassátok el!

 

Reményik Sándor: Akarom Akarom: fontos ne legyek magamnak. A végtelen falban legyek egy tégla, lépcső, min felhalad valaki más, ekevas, mely mélyen a földbe ás, ám a kalász nem az ő érdeme. Legyek a szél, mely hordja a magot, de szirmát ki nem bontja a virágnak, s az emberek, mikor a mezőn járnak, a virágban hadd gyönyörködjenek. Legyek a kendő, mely könnyet töröl, legyek a csend, mely mindig enyhet ad. A kéz legyek, mely váltig simogat. Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. Legyek a fáradt pillákon az álom. Legyek a délibáb, mely megjelen, és nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, legyek a délibáb a rónaságon, legyek a vén föld fekete szívéből egy mély sóhajtás fel a magas égig. Legyek a drót, min üzenet megy végig, és cseréljenek ki, ha elszakadtam. Sok lélek alatt legyek a tutaj, egyszerű, durván összerótt ladik, mit tengerbe visznek mély folyók. Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, míg le nem teszi a művész a vonót.

Sok gondolat cikázik a fejemben. A mai világban talán furcsa ez a fajta megnyilatkozás. Furcsa egy olyan korban, ahol emberek azt gondolják, hogy az érvényesülésük érdekében le kell taposniuk a másikat. Hogy ők a legfontosabbak, a másik nem számít… Hogy nélkülük megállna a Föld forgása, és nem követné a nappalt éjszaka. Fiatal koromban talán hasonló érzés bennem is volt, bár a versengés soha nem az én világom volt. Mikor hosszas és kitartó szigorral nevelt osztályomat kénytelen voltam néhány napra másra hagyni egy betegség miatt, akkor azt éreztem, nem működik a dolog. Olyankor anarchia lett, és kettős érzés kerített hatalmába: Nem hagyhatom őket másra… De mit ér az ilyen eredmény? Aztán ahogy telt az idő, egyre többször éreztem azt, hogy az emberek külső megerősítéseket szeretnének, elismerést, egy kézfogást, egy plecsnit, de az elismerés a gyerekektől jön, akik 20 év múltán is boldogan köszönnek a boltban, vagy karácsony közeledtén megkeresnek egy mécsessel, hogy kellemes ünnepeket kívánjanak. Ez sokkal többet ér bármilyen külső elismerésnél. Tudtam valamit adni nekik, amiért szeretnek gondolni rám… Régen híres regényíró, színésznő szerettem volna lenni! Aztán ez is elkopott szépen. Már nem érdekel a híresség sem… Olyan csalárd dolog. Attól lesz-e boldog az ember, hogy híres? Sok a negatív példa. Belülről kell megteremteni az egyensúlyt. Ha egyensúlyban vagy, bárhol boldog lehetsz…

Utoljára frissítve:vasárnap, 04 január 2015 14:02
Egervári Lilla

Pszichopedagógus, művészet- és szocioterapeuta, Peter Hess© hangmasszőr.
Ennek a honlapnak a tulajdonosa.

Tovább a kategóriában: Hangyás vagyok »

Új hozzászólás

A csillaggal (*) jelölt mezők kitöltése kötelező. A HTML kódok használata nem engedélyezett.