A süti nem ízlett, a teához nem adtak citromlét, és az egész hely olyan volt, mint egy talponálló kocsma, az alkalmazottakkal együtt. De ez csak egy a sok közül. A múltkorokban egy kórházban jártam, ahol zömében idős emberek voltak a szobában, műtött végtagokkal. Az egyik idős néni borzasztóan szenvedett, panaszkodott nekünk látogatóknak, hogy mennyire fáj a lába. A szobatársai elkezdtek vele kiabálni: Ne jajgasson, jajgatott eleget az éjjel, azért nem tudtunk aludni! A néni két nap múlva meghalt… Utazom a héven, nagy a tömeg. Az emberek keresztülbámulnak egymáson. Olyat, hogy egy fiatal átadja a helyét egy idősnek, szinte már nem látni. Egyik este az egyik metró aluljáróban egy illuminált férfi elesett. Fiatalok összeröhögtek felette, aztán egy középkorú házaspár ajánlotta fel a segítségét neki. Nagy a részvétlenség. Minden csak mással történhet meg! Velem aztán nem! A boltokban, üzletekben úgy beszélnek a “kedves vevővel”, mintha nem abból élnének. Foghegyről, hányavetin. Már csodálkozol, hogyha kedvesek valahol. Engem is rendszerint megbámulnak, mert dudorászni szoktam hazafelé menet. Pedig a mosoly ingyen van. Nem kerül semmibe. Mosolyogsz, és rád mosolyognak. Olyan, mint amikor kavicsot dobsz a vízbe- először még sima, de elkezd terjedni a fodrozódás, és egyre nagyobb lesz…Hát én azt hiszem, a mosoly is így van. Olyan jó érzés örömet szerezni. Átadni a helyet, felsegíteni a nénit a lépcsőn, megkérdezni a fehér bottal tétovázót, hogy segíthetsz-e… Annyi apró módja van a segítésnek. Ettől ember az ember. És szörnyű, amikor “leketteskézik” a beteget a kórházban, amikor a műtőben a fejed felett viccet mesélnek, amikor a képedbe fújják valahol a cigarettafüstöt, mind-mind a megalázás ötletes módjai. Mind azt sugallják, hogy nem számítasz, semmi vagy… De igenis számítasz! Mert Te lehetsz az a kicsiny kavics, aki megindítja a nagy fodrozódást, vagy ledönthetsz egy nagy falat, ha éppen átbillen a súlypont… Mosolyogj! Hidd el, visszamosolyognak!