Napjainkban elharapódzott egyfajta liberalizmus a nevelésben. A szülők sokszor összetévesztik azt a dolgot, amit úgy hívunk „megtapasztalás”, a mindent megengedéssel. Abszolút igaz, hogy a gyermeknek meg kell tapasztalnia dolgokat, de azért az ésszerűség határain belül. Ugye nem engedhetjük meg, hogy kiugorjon az emeletről, mert kíváncsi rá, milyen érzés zuhanni. De azért mindentől megóvni sem kell, hiszen meg kell tanulnia, hogyan kell egy lépcsőn felmenni, egy mászókára felmászni stb. Viszont korlátokat kell állítani elé, mert nem szabad és lehet mindent, amit egy gyerek szeretne. Ha ezt kiskorában nem tapasztalja meg, annak súlyos következményei lesznek.
Akár a kezelhetetlenségig is fajulhat a dolog. Először még „jópofa” hiszti, aztán egyre elviselhetetlenebb lesz. A közösségbe bekerülésnél nem tud és nem akar alkalmazkodni - főleg ha a szülő ebből is kimenti, kiemeli, elviszi, ha gond van… Sok olyan gyermekkel találkoztam az elmúlt időkben, akiknél semmiféle feladattudat nem alakult ki az iskolás korra, és a pedagógus belepusztulhat a 30 fős osztályban a próbálkozásba, ha a szülő úgy nevelte a gyermeket, hogy neki soha semmi nem „kötelező”. Hogy tudja akkor elérni a pedagógus, hogy ez a csemete 45 percig üljön a helyén és figyeljen, ha őt nem érdeklik a betűk, ő autózni szeretne…
