Gondolatok szülőknek

„Nem létezik szabálygyűjtemény, amely biztosan megóv attól, hogy nevelési hibákat kövess el és ha mégis szakvéleményt kérsz a gyerekeddel kapcsolatban, nagy óvatossággal kell meghallgatnod. Azonban az a tapasztalatunk, hogy azok a szülők, akik következetesen próbálják mélyen megismerni gyereküket, sok eredménytelen próbálkozást tudnak megspórolni. A hiba, amit elkövethetsz, az hogy engeded az aggodalmat beavatkozni a gyermekeddel való kapcsolatodba… A spirituális gyereknevelés alaptörvénye: ismerd meg a gyermeked. Ha megismered, megnyugszol. A megismerés tapasztalatból: hallásból és látásból kell, hogy fakadjon, nem pedig döntésből, osztályozásból, kategorizálásból… A tisztánlátás  és aztán cselekvés helyett, a szülők megpróbálják a helyzetet analizálni és a hibát megtalálni. Ahelyett, hogy a szívükkel konzultálnának, hagyják, hogy más emberek véleménye és álláspontja irányítsa őket…”

(Hugh és Gayle Prather: Spirituális gyereknevelés)

Amíg gyermekünket csak mi neveljük, addig viszonylag „könnyű” dolgunk van. Amikor bekerül óvodába, iskolába, akkor már mi szülők is, egy csomó társadalmi elvárásnak akarunk megfelelni.
A fenti idézet arra figyelmeztet, hogy nincsenek „tuti” receptek a gyereknevelésre. Minden gyermek más és más, és a legjobb út hozzájuk, a szív útja.Persze ez alatt nem az érzelmeket értem, hanem az empátiát. Ne sajnáljuk az időt a közös játékra, együtt mesélésre, sétára, kirándulásra, mindez alkalom az együttlétre, egymásra hangolódásra és közös, szép élmények átélésére. Beszélgessünk a gyermekeinkkel, de valóban halljuk is meg, amit mondanak! Próbáljunk meg mi társak lenni az utazáshoz, az ő kis világukba! Ne akarjuk őket a mi képünkre formálni! Fogadjuk el, hogy ők önálló lények, akiket ajándékként kaptunk, és feladatnak, saját magunk jobbá válása érdekében.
Ha rajzol, ne mondjuk meg neki, hogy ott legyen még egy napocska… De hallgassuk meg, ha mesélni szeretne róla. Ne mondjuk azt, hogy miért piros a fa, amikor olyan nincs is? De van: a mesékben, az álmokban, (vagy kicsit hunyorítva a napsütésben) csak mi már elfelejtettük… Ne mondjuk azt, hogy ez nem szép, mert nem így néz ki a valóságban… A kisgyerekeknél először az élmények kifejezése az elsődleges. Ha ezt az örömöt elveszik tőle, később már nem akar rajzolni. „Ügyetlen vagyok, kétbalkezes…” – és az lesz, ha ezt mondogatjuk neki. Sajnos sok belénk rögződött sémát hordozunk magunkkal, és sokszor akarva-akaratlan nyomjuk rá a gyermekeinkre. Sokszor szomorúan tapasztalom, hogy az iskolákban kiölik a fantáziát a gyerekekből, a feladatokat lekorlátozóan adják meg, nem engednek teret a kreativitásnak. Nagyon jó az, amikor a vizuális tárgyakat művésztanárok tanítják az alsó tagozatban, mert nekik más a látásmódjuk, nyitottabbak, kreatívabb a szemléletük. A művészeti jellegű iskolákban ez jobban működik. De kezdhetjük magunkkal: figyeljük meg a saját reakcióinkat! Díjazzuk-e gyerekünk sajátos ötleteit, vagy inkább leszóljuk? Ösztönözzük-e egyéni megoldásokra, vagy inkább az általánosabb felé terelgetjük.
 

(Abból nem lehet baj...) Valljuk be, nem szeretnénk, ha gyermekünk kilógna a sorból…

 

Pedig a lelki egészség, boldogság forrása az, ha mindenki megtalálja helyét a „gépezetben”.

Utoljára frissítve:%2015. %699 %01. %PM %15:%márc.
Egervári Lilla

Pszichopedagógus, művészet- és szocioterapeuta, Peter Hess© hangmasszőr.
Ennek a honlapnak a tulajdonosa.

Új hozzászólás

A csillaggal (*) jelölt mezők kitöltése kötelező. A HTML kódok használata nem engedélyezett.

Bejelentkezés or Sign Up

Elfelejtette jelszavát? / Elfelejtette felhasználónevét?